A Fénybenjáró

„ Van egy régi mondás: ha egyszer ölsz, gyilkos vagy, ha milliókat, király, ha mindenkit, Isten. ” - Drake szavai Pengéhez

Ezen a héten egy olyan mára már klasszikusnak számító karaktert hoztam, aki megalapozta a filmes Marvel Univerzum indulását és virágzását. Ez a karakter nem más, mint Penge.

Emlékszem amikor először láttam a 1998-as filmet egyből megtetszett, teljesen más volt mint ez eddig megszokott vámpíros filmek, pörgős volt, modern vérpezsdítő zenével, amely a korszak egyik legjobb zenéje lett. Leginkább a diszkós jelenet ragadta meg az akkori gyermeki figyelmemet, a vérfürdőben tobzódó vámpír tömeg hipnotikusnak ható tánca, amelynek Wesley Snipes fényben járó vérszívója vetett végett.

Nos akkor, hogy is van ez? Vámpír öl vámpírt? Ugyanis Penge alias Eric Brooks élete koránt sem indult zökkenő mentesen. 1929-ben született Angliában a Soho környékén egy bordélyházban, ahol az édesanyja örömlányként dolgozott. Tara Brooks-nál szülési komplikáció lépett fel és orvost hívtak a vajúdó asszonyhoz. Tara vesztére egy vámpír érkezett a segítségére, Frost doki ahelyett , hogy megmentette volna a nő életét kiszívta az összes vérét. A nő halála előtt még életet tudott adni gyermekének, aki a vámpír harapás általi fertőzéssel az ereiben látta meg a napvilágot.

Nem vált teljesen vámpírrá, teljesen immunis a vámpírokat kínzó dolgokra, mint a napfény, fokhagyma, és az ezüst. A filmmel ellentétben a képregényben nem érez késztetést a vérivásra. Kezdetben még nem rendelkezik szupererővel, és se nem halhatatlan, de sokkal erősebb mint az átlag ember és lassabban is öregszik a vámpír DNS-nek köszönhetően.
Eric-et a bordélyban dolgozó örömlányok nevelték 9 éves koráig, mígnem egy napon az iskolából hazatérve az úton bele nem botlott, öreg emberbe akit három vámpír támadott meg. Eric azonnal a férfi segítségére indult, hogy elterelje a támadok figyelmét, ami sikerült is neki és egy ezüst kard segítségével megölte a támadókat. Az öreg jazz zenész, Jamal Afari hálája jeléül magához vette Eric-t, és tanítani kezdte a zenére, és a vámpír vadászatra. Jamal ugyanis mindamellett, hogy kiváló jazz zenész volt, másod állásban vámpír vadászként írtotta az éjszaka fenevadjait.

Annak ellenére, hogy Penge gyakorlatilag megküzdött a képregények lapjain Drakulától kezdve Mephisto démoni seregein át Doktor Strange-ig, mégsem válhatott igazán A-listás képregényhőssé. Ahogy Lugosi Béla Drakulája felett, úgy a hetvenes-nyolcvanas évekre a vámpírrajongás felett is elszállt az idő. Ám 1994-ben komoly fordulat állt be. A Fox Kids csatornán a közkedvelt Pókember rajzfilmben újra, immár modernizálva felbukkant a Fénybenjáró is, és hatalmas népszerűségre tett szert. Már ekkor felvetődött egy önálló rajzfilmsorozat, majd még inkább egy mozifilm koncepciója.

Penge filmes diadalmenete Peter Frankfurt, a feltörekvő producer tudatlanságával kezdődött. Az ifjú szakember épp végzett a Hosszú lé című afroamerikai krimivel, és alkalma nyílt leülni beszélgetni a Marvellel, amely akkoriban még csak házalt a figuráival Hollywoodban. Frankfurt a megbeszélésen nagy naivan kijelentette, hogy szerinte alig vannak fekete szuperhősök a képregények világában, mire pár nap múlva a postás egy nagy halom képregénnyel állított be hozzá. A füzetek egy fekete hősről szóltak, aki vámpírokra vadászik.

A képregények világában nem túl jártas Frankfurt azonnal rákattant Penge kalandjaira, akiről azonnal sütött, hogy nem az a tipikus képregényhős.

A producer immáron kész tervvel találkozott a Marvel Films akkori vezetőjével, Avi Araddal és egy bizonyos Stan Lee-vel: ezt a hőst filmre kell adaptálni! Arad egyből felvetette, hogy egyeztessenek Michael De Lucával, a New Line Cinema stúdió produkciós vezetőjével, aki az elmúlt években olyan képregényfilmeket tett le az asztalra, mint a nagysikerű A maszk vagy a nem annyira nagysikerű Spawn: Az ivadék. A 90-es években a nagy stúdiók még nem igazán láttak fantáziát a gyerekesnek titulált szuperhősökben, a független New Line-nál dolgozó De Luca viszont pont az ilyen produkciókban szúrta ki a kiugrási lehetőséget, úgyhogy már az első megbeszélésen kimondta az áment a projektre.

A jogok megszerzése után a New Line elkezdett nyomozni a megfelelő ember után, aki képes lenne filmre adaptálni a különleges sorsú hős történetét. A 90-es években még viszonylag kevés olyan forgatókönyvíró szaladgált Hollywoodban, aki büszkén fel merte volna vállalni azt, hogy klasszikus filmek helyett képregényeken nevelkedett, így a stúdiónak jó mélyre kellett ásnia a jelöltért: így jött be a képbe David S. Goyer, aki olyan nem túl nagyra törő, de a maguk módján fókuszált zsánerfilmekbe mártotta korábban a pennáját, mint A parazita és A holló 2.: Az angyalok városa.

Goyer soha nem titkolta el a vonzódását a képregények irányában, és mikor felkérték egy tervezet leszállítására, azonnal rá is vetette magát a munkára, hogy 8 héten belül végül ne egy vázlattal, hanem egy kész forgatókönyvvel álljon elő. A szkript teljesen szembement a vámpírklisékkel: a vérszívókat kiemelte gótikus, árnyas-nedves környezetükből, és a pénzvilág ütőerén élősködő Wall Street-i juppik parafrázisaként ábrázolta őket. A képregényfilmek iránt meglehetősen szkeptikus Stan Lee azonnal beleszeretett az ötletbe.

A Pengében megjelenő új vámpírnemzedék egy az egyben le akart számolni a kultúrára jellemző, ódivatú konvenciókkal, és ezzel maga a film is így volt. A rejtőzködésre ráunó Deacon Frost sötét kastélyok helyett minimalista stílusban berendezett luxus lakosztályokban és vad technopartikon érezte jól magát, az emberekre pedig úgy tekintett, mint akikkel nem együtt kell élni, hanem akiken élősködni kell.

De vajon ki képes szembeszállni egy ilyen ellenséggel? A szkriptet olvasva a producerek számára azonnal világossá vált, hogy Penge szerepére egy akciósztárt kell szerződtetniük. Ugyan eredettörténete megegyezik azzal, amit a filmben is láthattunk, azaz hogy születése előtt nem sokkal egy vámpír harapta meg anyját, minek hatására különleges képességekkel „átkoztatott” meg, de a képregényes Penge inkább hasonlított egy átlagemberre, aki bátorságát és gógyiját kihasználva küzdött meg a vámpírokkal, mint arra a hősre, akivé a filmben változott. Ugyan a rajzolt verzió immunis volt a vámpírok harapására, és távolról megérezte őket, de nem rendelkezett sem emberfeletti erővel, sem szupergyorsasággal, és főleg nem azzal a belső vívódással, hogy ellenálljon annak, hogy maga is vérszívóvá váljon.

A Fénybenjáró vonalat bevető forgatókönyv azonban egyértelművé tette, hogy erre a kvázi szuperhősszerepre egy jó fizikumú színész kell. A New Line Denzel Washingtont, Laurence Fishburne-t és Wesley Snipesot dobta fel lehetséges jelöltként, de Goyer mindig is az utóbbival a fejében képzelte el a karaktert, ráadásul akkoriban Snipes egyik akciófilmes sikert a másik után hozta Az 57-es utastól A pusztítóig, plusz még a Marvel is őt támogatta, miután kiderült, hogy a színész már folytatott tárgyalásokat a képregénykiadóval egy bizonyos Fekete Párduc eljátszásáról...

Snipes pedig azonnal beleszerelmesedett a szerepbe: "A Pengének köszönhetően tiszteleghettem a klasszikus ázsiai akciófilmek előtt" - nyilatkozta a színész, "és ezzel a filmmel olyan dolgokat csinálhattunk kardokkal és egyéb fegyverekkel, melyeket csak Hong Kongban szokás."

Nem kis részben Wesley Snipes-nak köszönhető, hogy a rendezői székbe Stephen Norrington ülhetett. A producerek olyasvalakit kerestek, aki képes Goyer egyszerre mitikus és modern vízióját átültetni a vászonra, és a képsorokat soha nem látott energiával feltölteni. Valami hasonlót szerettek volna, mint amilyen a pár évvel korábbi A holló volt, melyet a zenés videókból érkezett Alex Proyas dirigált, ezért aztán a New Line kliprendezőkkel kezdtek el tárgyalni.

Így jött a képbe Norrington, ez a fiatal brit filmes, aki mindez idáig csupán egyetlen kis költségvetésű horrorfilmet tudhatott magáénak. A Gyilkológép című technothriller, amely egy gyilkos robot ámokfutásáról szólt, azonban történetesen Snipes egyik kedvence volt, aki úgy vélte, hogy a Pengének is jól állna ez a szokatlanul felfokozott tempó, így aztán beállt a rendkívül élénk fantáziával bíró rendező mögé.

De igazából egyik producer sem sejtette, hogy a Pengével milyen alapokat fektet majd le Norrington és az akciókoreográfiában tevékenyen részt vállaló Snipes. Norrington videó klippes múltjának hozadékaként az akciójeleneteket pumpáló technoritmusokhoz és tucctucc zenéhez igazította - csakúgy mint egy évvel később tette azt a Mátrix, meg még megannyi követő.

A film alaphangulatát tekintve is szorosan kapcsolódik a Mátrixhoz, vagy egy másik, még abban az évben bemutatott sci-fihez, a Dark City-hez: és ez szintén Norrington, no meg Goyer szkriptjének érdeme. Díszleteinek, helyszíneinek és kosztümjeinek hála a film olybá festett, mintha a valóságban játszódna, miközben csak egy illúzió volt gonosz rémékkel és halhatatlan hősökkel. Snipes szerint a Penge egy olyan árnyékvilágot teremtett, amelyben nagyon vékony a határvonal a valós és a valótlan között.
Hasonlóan kevesen múlt, hogy a film ne legyen gigantikus bukta.

A Penge első vágása két és félórásra rúgott, melynek tesztvetítése borzalmas eredményeket hozott. A nézők főleg az utolsó félórát kritizálták, melyet nem igazán tudtak értelmezni. A film története szerint Frost arra hajt, hogy Penge vérét felhasználva átváltozhasson a LaMagrává, egy olyan hatalmas vámpíristenné, amelynek a nap többé nem árthat. Eredeti elképzelések szerint ez a LaMagra egy forgószél módjára hömpölygő vérmassza lett volna - mi több, ezt le is forgatták, csakhogy sem a speciális effektusok nem ragadtatták el a nézőket, sem az, hogy a korábban kézzelfogható főellenség egy csapásra átváltozik egy összefüggéstelen felhővé.

A visszajelzéseket követően újra kellett forgatni a teljes utolsó felvonást, melyben Frost megőrizte eredeti alakját, és így Penge egy hagyományos kardpárbaj formájában tudott megküzdeni vele. Csakhogy az utóforgatások miatt a film tervezett bemutatóját is el kellett halasztani fél évvel.
Nem mintha olyan jó hangulat uralkodott volna a forgatáson. Norrington és Snipes elképesztő tempót diktáltak, a Frostot alakító Stephen Dorff pedig többször kiborult emiatt, és attól sem lett kevésbé feszült, hogy egyre másra olyan hírességek néztek be a díszletek közé, mint pl. David Fincher. Végül aztán ezt a stresszt átirányította Frost karakterébe, aki emiatt még kellemetlenebb figura lett.

A Penge 1998. augusztus 21-én mutatkozott be az amerikai mozikban. A kritikusokat alaposan megosztotta, de a nézők imádták, így 45 milliós költségvetésével szemben 70 millió dollárt hozott vissza csak Amerikában, világszinten pedig 130 milliót. A folytatások sem maradhattak el, de azok már nem tudtak lépést tartani azzal a megváltozott korral, amelynek az első rész volt az egyik úttörője.
A Marvel Films a film sikerén fellelkesülve pedig további stúdiókkal állapodott meg. Jött is két év múlva az X-Men: A kívülállók, 2002-ben pedig a Pókember. Az azóta családbarát filmekkel dollármilliárdokat kereső stúdió első bemutatója mégis egy olyan vérben tocsogó akcióőrület volt, melyben élve égettek meg egy 200 kilós csávót, a bevezetőjében pedig a 90-es évek egyik legnagyobb pornósztárja mutogatta bájait, hogy aztán kezdetét vegye a szó szoros értelmében vett vérfürdő...

Penge filmes megjelenéseinek sora itt természetesen nem áll meg. Ha minden jól meg, pár éven belül a nagy sikerű Marvel Filmes Univerzum családjának tagjaként újból köszönthetjük őt.

Én Arwen voltam, és köszönöm, hogy elolvastátok a cikkem. A komment szekció pedig szabad préda, bátran osszátok meg velünk élményeiteket a karakterről.