Ahová ember még nem merészkedett...

„Az űr a legvégső határ. Ennek végtelenjét járja az Enterprise csillaghajó, melynek feladata különös új világok felfedezése, új életformák, új civilizációk felkutatása, és hogy eljusson oda, ahová még ember nem merészkedett.”

A legenda úgy tartja, hogy a Star Trek szülőatyjának édesapja körbejárta a szomszédságot és elnézést kért fia alkotása miatt, amikor a sorozatot először vetítették az Egyesült Államokban. A mindössze három évadot megért, a maga idejében a nézettségi mutatók alját dörzspapírral súroló tudományos-fantasztikus sorozatból mégis 50 év alatt egy több mint 700 epizódot, 6 szériát és 13 mozifilmet sorjázó franchise nőtte ki magát. Pedig eleinte úgy tűnt, a televíziózás történetének legnagyobb kudarca lesz.

Egy kellemes tavaszi napon történt, mikor az akkor éppen súlyos ötlethiánnyal küzdő, új saját gyártású műsorok után kutató Desilu stúdió kapuján egy pilótából, majd rendőrtisztből tévés forgatókönyvíróvá és producerré avanzsált férfi kopogtatott. Gene Roddenberry korábban már az MGM-nek is felajánlotta új tervét, egy tudományos-fantasztikus filmsorozat ötletét, ők azonban elutasították azt. Herb Solow-t, a Desilu műsorokért felelős fiatal producerét azonnal megragadták Roddenberry elképzelései, és a páros hamarosan munkához látott.

A Star Trek címre keresztelt projekt alapötlete egyszerű volt: valamikor a nem túl távoli, de nem is túl közeli jövőben egy emberek által épített és lakott csillaghajó járja a kozmoszt, új életformák és új civilizációk után kutatva. Eközben pedig a USS Yorktown névre hallgató jármű és kapitánya, Robert April egyrészt izgalmas kalandokat él át, másrészt fontos emberi és filozófiai kérdésekkel szembesül. Habár korábban már több science fiction-sorozat (Alkonyzóna, Végtelen határok) foglalkozott hasonló témákkal, az állandó szereplőgárdára épülő, jövőben játszódó sci-fi-szériák akkoriban leginkább a gyermeteg kalandtörténetek mezsgyéjén kalandoztak. Solow és Roddenberry eltökélte, hogy az ő alkotásuk merőben más lesz ezektől.

A CBS elutasítását követően, akik a Lost in space mellett tették le a voksukat, az NBC hálózat végül megrendelést adott egy pilot-epizód készítésére, melynek az év második felében neki is látott a produkciós gárda. A The Cage címre elkeresztelt nulladik részben már Enterprise-nak hívták az űrhajót, kapitánya pedig Christopher Pike névre hallgatott. Őt Jeffrey Hunter alakította, a legénység tagjai közt pedig ott volt a félig vulkáni, félig ember Mr. Spock (Leonard Nimoy) is. A pilot azonban nem ment át az NBC szűrőjén. A fő indokok közt elsősorban kifogásoltak olyan elemeket, mint a női első tiszt vagy a hegyesfülű, „sátáni külsejű” idegen.

A legenda egyik része igaz, a másik nem. Roddenberry a kezdetektől azt terjesztette, hogy a csatorna vétózta meg „Egyes” karakterét, mondván, egy nőből sohasem lehet egy csillaghajó második legfontosabb tisztje. Ellenben az NBC valójában értékelte, hogy egy „erős női karakter” van jelen a kapitány mellett, csakhogy az őt alakító színésznő, Majel Barrett képességeivel kapcsolatban voltak erős kételyeik. Mivel azonban Barrett akkoriban Roddenberry kufircpartnere volt (később összeházasodtak), Gene nem igazán mondhatta ezt kedvese szemébe. Spock ellenben tényleg „kiverte a biztosítékot”, a hálózat vezetői úgy gondolták, hogy az erősen katolikus közegben eladhatatlan lenne egy sorozat, melyben egy ilyen külsejű figura kap szerepet.

Az NBC azonban váratlan és korábban sosem látott lépést tett: egy második pilotot rendelt Roddenberryéktől. Az indoklás szerint a sorozatban túl nagy a potenciál, illetve az első pilot túl sok pénzt elvitt ahhoz, hogy ilyen egyszerűen elintézzék azt. A Star Trek tehát kapott egy második lehetőséget – és sikeresen élt is vele. Első lépésben a teljes legénységet lecserélték, Hunter például felesége javaslatára lépett ki, mivel szerinte „nem állna jól férje karrierjének egy sci-fi”. Rgyedül Spock maradhatott a fedélzeten. Utóbbihoz Roddenberry a csatorna tiltakozása ellenére is ragaszkodott, és végül megnyerte a csatát.

A megüresedett kapitányi székbe egy fiatal, viszonylag ismeretlen kanadai színész, William Shatner ült, aki valószínűleg ekkor még nem tudta, miféle ikonná válik a jövőben a James Tiberius Kirk név. A Where No Man Has Gone Before címre elkeresztelt második pilot (melyben lényegesen több akció, de több emberi dráma is volt, mint elődjében) végül meggyőzőre sikerült, és így az NBC megrendelte a heti sorozatot. A Star Trek 1966 őszén mutatkozhatott be az amerikai televíziók képernyőjén.

Kirk kapitány legénységében helyet kapott többek közt egy színesbőrű nő, Uhura hadnagy (Nichelle Nichols), egy orosz, Pavel Chekov (Walter Koenig – ő a sorozat második évadjától csatlakozott, elsősorban azért, mert a tinilányok megnyerése érdekében jó ötletnek tűnt egy Beatles-frizurás, fiatal és laza karakter feltűnése a képernyőn) és a japán származású kormányos, Hikaru Sulu (George Takei). A legenda szerint a Star Trek volt az első tengerentúli tévésorozat, melynek prominens afroamerikai, illetve ázsiai szereplői voltak, továbbá az első, amelyben rasszok közti csókjelenet volt látható. Ezek közül valójában egyik sem igaz, az viszont tény, hogy mikor Nichelle Nichols elhagyni készült a sorozatot, maga Martin Luther King győzte meg őt a maradásról.

Az eredeti Star Trek világa az akkori hidegháborús viszonyokat tükrözte: az Egyesült Államokat jelképező Föderáció folyamatos konfliktusban állt egyrészt a harcias Klingon Birodalommal (mely a Szovjetunió 23. századi megfelelője volt), másrészt a vulkániaktól leszármazó romulánokkal. Több epizód konkrét utalás volt a korszak problémáira és aktuálpolitikai eseményeire, például a vietnami háborúra, a polgárjogi mozgalomra vagy a hippikultúrára. A nézők könnyen azonosultak ezekkel a kérdésekkel, sokak számára pedig a ST által képviselt pacifista filozófia, illetve a karakterek közti dráma jelentett húzóerőt.

Érdekes, hogy a csatorna által kezdetben „rémisztőnek” titulált Spock karaktere lett a legnépszerűbb, főként a női nézők számára. A felszínen halvérű tudományos tiszt állandó belső vívódása, emberi érzelmeinek és vulkáni sztoicizmusának küzdelme rokonszenvessé tette őt, olyan szinten, hogy voltaképp a korszak egyik szexszimbóluma vált belőle. Kirk, Spock és a hajóorvos, dr. Bones McCoy alkották a ST „nagy hármasát”, mely azóta is a sorozat alappillérének számít.

Mindezek mellett – habár már a 60-as években kialakult egy erős rajongói bázis – a nagyközönség körében egyáltalán nem volt népszerű a sorozat. A nézettségi mutatók egyre csökkentek, a gyér érdeklődés pedig kétszer is a megszűnés határára sodorta a szériát. A harmadik évad idején a Desilut bekebelező Paramount stúdió már annyira nem bízott a ST-ben, hogy szándékosan a lehető legrosszabb idősávba tették, ahol garantált volt az Enterprise bukása. Habár a sorozatot három évad után elkaszálták, a Star Trek csillagának felemelkedése csak ezután kezdődött.

1969, a holdra szállás éve a sci-fi iránti érdeklődés fokozódásával járt, a már nem főműsoridőben, hanem délutáni sávokban ismételt széria pedig hirtelen népszerűségre tett szert. A már meglévő rajongói mag egyre jobban szélesedett, az országszerte különböző helyi adókon unalomig ismételt sorozat pedig rövid idő alatt az amerikai popkultúra részévé vált. Gombamód szaporodtak a rajongói klubok és kiadványok, a fan fiction történetek, a 70-es évek elejétől pedig egyre gyakrabban kerültek megrendezésre és egyre nagyobb tömeget vonzottak a rajongói találkozók. Ezeken a rendezvényeken a sorozat szereplői és alkotói meghívott vendégként jelenhettek meg, a rajongók pedig immár kollektívan oszthatták meg élményeiket és emlékeiket egymással.

Nyilvánvaló, hogy egyre jobban megnőtt annak az igénye, hogy a Star Trek ne csupán emlék legyen. Ekkoriban a jogokat birtokló Paramount stúdió még nem kívánt új szériát indítani, félve, hogy a régi piaci értéke csökkenne emiatt. 1973-ban útjára bocsátottak egy rövid életű, mindössze 22 részt megért rajzfilmsorozatot, mely – a szombat délelőtti matinéblokk korlátai ellenére – viszonylag hűen adta vissza a TOS (The Original Series) hangulatát. De természetesen a rajongóknak ez nem volt elég.

1976-ban, a sorozat 10. évfordulóján a rajongók elérték, hogy a NASA az első kísérleti űrrepülőgépet Enterprise-nak keresztelje, a startnál pedig Roddenberry és a sorozat sztárjai is jelen lehettek. Ekkor már javában folyt egy új sorozat, a Star Trek: Phase II előkészítése. A Kirk kapitányék újabb kalandjait követő széria azonban csak terv maradt. Történt ugyanis, hogy 1977 tavaszán egy „messzi-messzi galaxisban” játszódó űropera – bizonyos George Lucas rendezésében – hatalmas, addig sohasem látott kasszasiker lett. A Star Warst pedig olyan nagyköltségvetésű fantasztikus filmek követték, mint a Harmadik típusú találkozások vagy a Superman. A Paramount úgy vélte, a mozis piacon komoly esélyekkel indulna egy hasonlóan grandiózus sci-fivel.

A veterán, kétszeres Oscar-díjas Robert Wise által rendezett, költségvetésében több Apolló-missziót túlszárnyaló opusz (Richard Donner Superman-mozija után bemutatásakor a világ második legdrágább filmje), a Star Trek: Csillagösvény (The Motion Picture, más magyar címén A mozifilm, illetve Űrszekerek) 1979 végén debütált a mozikban, pénzügyileg rendkívül sikeres, kritikailag viszont megosztott fogadtatásban részesülve. A filmben – melynek sztoriját sokak szerint a TOS The Changeling című epizódjából emelték át – az Enterprise legénysége újra összeáll, hogy egy hatalmas erejű, fenyegető mesterséges intelligencia támadásától mentse meg a Földet.

Wise alkotása mindmáig talán a legmegosztóbb Star Trek-mozi. Egyrészről teljesen korrekt „sci-fi”, témájában és megvalósításában jóval inkább Kubrick Űrodüsszeiáját akarja követni, mintsem a kortárs látványmozikat (tudományos tanácsadóként maga Isaac Asimov is közreműködött). Ráadásul a látványvilág és Jerry Goldsmith remekbe szabott filmzenéje szintén talán a legjobbak közé tartozik a sorozat történetében. Másrészről viszont a film sok helyütt unalmas, vontatott és épp az a kalandfaktor, illetve a személyes, karakterekre épülő dráma hiányzik belőle, mely az eredeti sorozatot oly sikeressé tette.

A stúdió természetesen azonnal megrendelte a folytatást, ezúttal azonban már nem bíztak az első filmet producerként jegyző Roddenberryben. Az új alkotói gárda, Nicholas Meyer író-rendező és Harve Bennett producer „külsősként” érkeztek a franchise-ba, friss szemléletük pedig sikeresen revideálta azt az első mozi hibáiból. Az 1982-es Khan haragja (Wrath of Khan) – melynek alapját a sorozat Space Seed című epizódja és annak ikonikus főgonosza adta – visszahozza azt a karakterekre épülő drámát, mely a széria sajátja, de egyben izgalmas bosszú-thrillerként és akció-sci-fiként is megállja a helyét. A sötét tónus ellenére mindmáig ez talán a legjobbnak tartott ST mozi.

Leonard Nimoynak ekkorra már olyannyira elege lett a zöldvérű kutatótiszt alakjából és a beskatulyázásból, hogy egyedül Spock halála árán vállalt szerepet a második részben. Így aztán, noha az ördögi Khan terve természetesen kudarccal végződik, az Enterprise viszont csak Spock önfeláldozása révén menekülhet meg. Természetesen a folytatás itt is elkerülhetetlen volt, a nézők pedig erősen kampányoltak kedvenc vulkánijuk feltámasztásáért. Nimoy végül kizárólag úgy volt hajlandó újfent magára ölteni a hegyes füleket, ha ő rendezheti a következő filmet. Kívánsága teljesült, a Spock nyomában (In Search of Spock, 1984) végén pedig a címszereplő is új életre kelt. Ebben a filmben egyébként Christopher Lloyd (Vissza a jövőbe Brown dokija) alakította a főgonoszt.

Ekkorra már „intézménnyé” vált két-három évente egy-egy Star Trek-film megjelenése, így a következő mozi rögtön érkezett is ’86 őszén. A hazatérés (The Voyage Home) lezárja a Khan haragjával indult trilógiát. Kirk admirális és legénysége ezúttal a 20. századi Földre kirándul, ahonnét bálnákat kell magával vinnie a saját korába, mivel ez jelenti a bolygó túlélésének kulcsát (a Földet újfent megtámadta a rejtélyes, ismeretlen intelligencia – úgy tűnik, ez akkoriban gyakori dolog volt). A családi kalandfilmként funkcionáló, humort is bőven adagoló negyedik rész aratta az addigi legnagyobb közönségsikert.

A negyedik Star Trek-film, az 1986-os A hazatérés meglehetősen sikeres volt, de az eredeti sorozat kreátora, Gene Roddenberry fokozatosan kezdett kiszorulni a döntéshozatalból.

A filmekben „tanácsadó” pozícióra degradált Roddenberry ekkor időszerűnek érezte újra átvenni az irányítást a franchise felett, a stúdió pedig a negyedik rész igen pozitív jegyeladási mutatóit látván beleegyezett egy új sorozat elindításába. Az 1987 őszén startoló széria azonban már nem az ekkorra erősen nyugdíjaskorba lépett eredeti szereplők, hanem egy vadonatúj, sorban az ötödik Enterprise névre keresztelt csillaghajó legénységének kalandjait meséli el, 100 évvel Kirk és Spock kalandjai után. A Star Trek: Az új nemzedék (The Next Generation, röviden TNG) kezdetben vegyes fogadtatásban részesült, a korai gyermekbetegségeket kinőve azonban kora egyik legnépszerűbb sorozatává vált. Mindezt úgy, hogy sikeresen lerázta magáról a nagy előd árnyát, és egy teljesen önálló, saját „szájízzel” rendelkező, a ST-univerzumon belül saját világot felépítő, önálló művé vált.

Az új nemzedék még inkább megtestesítette Roddenberry pozitív jövőképét. Ezúttal nem kellett a csatornával és a „túlságos gondolatigényességtől” óvó erőkkel harcolni, s ez mind pozitív, mind negatív tekintetben éreztette hatását. Az új sorozatban sokszor inkább a felfedezésen és a diplomácián van a hangsúly, mintsem az akción és kalandon, a Roddenberry-féle „napi tanulság” viszont gyakran éppen emiatt sokkal szájbarágósabb, gyerekesebb módon kerül tálalásra, mint a TOS esetében. A politikai korrektség nevében még az eredeti sorozat „ahová még ember nem merészkedett” (a „man” az angolban egyszerre jelenti az embert és a férfit) mottóját „ahová még senki nem merészkedett”-re változtatták.

Ezt a szellemiséget képviseli a sorozat – szintén ikonikussá vált – kapitánya, „a kopasz francia”, Jean-Luc Picard is. Az ismeretlen brit Shakespeare-színészből egy csapásra tévésztárrá váló Patrick Stewart által bravúrosan alakított kapitány sok tekintetben épp Kirk ellentéte: megfontolt veterán, aki inkább diplomata, mint kalandor. A szőrösszívű, Earl Grey-t kortyolgató űrhajóparancsnok idővel mégis sikeresen belopta magát a közönség szívébe.

A mindenkori sármőr szerepét ezúttal az első tiszt, William Riker (Jonathan Frakes) veszi át, a legénység tagjai közt pedig többek közt egy android, Data parancsnokhelyettes (Brent Spiner) és egy klingon, Worf hadnagy (Michael Dorn) is helyet foglal – a hidegháború végével párhuzamosan, a ST világában is békét kötött az emberiség és a Klingon Birodalom. A sorozat sikerét jelzi, hogy állandó vendégszereplőként az ekkor még említésre méltó karrierrel rendelkező Whoopi Goldberg is felbukkant olykor-olykor, a Csillagbár rejtélyes házigazdájának figurájaként. Rajta kívül többek közt még Stephen Hawking is beugrott egy cameó erejéig Picardék hajójára.

Természetesen azért a TNG sem szűkölködött konfliktusokban. A sorozat eredeti antagonistái, a szabadversenyes kapitalizmust és annak kiskapuit még Gordon Gekkónál is komolyabban vevő ferengik túlságosan komikusra sikeredtek ahhoz, hogy valódi veszélyt jelentsenek, a második évadban felbukkanó kibernetikus szuperfaj, a méhkaptár mintájára kollektív közösségben létező borg viszont a ST-univerzum legfélelmetesebb ellenfelévé vált. Megemlítendő még az enigmatikus Q figurája – Picard örök nemezise, a mindenható erővel felruházott bajkeverő szintén több későbbi ST sorozatban felbukkant.

Időközben még két mozifilm készült az eredeti legénység szereplésével. Az 1989-es A végső határ (The Final Frontier) Shatner rendezésében nagyot bukott, az ismét Nicholas Meyer által vezényelt hatodik opus, az 1991-es A nem ismert tartomány (The Undiscovered Country), melynek cselekménye a klingonokkal való békekötés körül bonyolódik ellenben újfent sikert aratott. (Az utóbbi film főgonoszát egyébként Christopher Plummer alakította, de rajta kívül felbukkant benne Christian Slater, David Warner és David Bowie felesége, Iman is.) Eme film premierjét Roddenberry már nem élhette meg: a Star Trek atyja 1991 októberében elhunyt. A franchise irányítása ekkor már jórészt Rick Berman producer kezében volt, aki ezután már teljhatalommal a kezében uralta azt.

Berman és alkotótársai ismét megfogadták a korábban említett üzleti filozófiát, és még Az új nemzedék 1994-es befejezése előtt egy következő sorozat készítésébe fogtak. Az 1993 elején debütáló Star Trek: Deep Space Nine (DS9) új koncepcióval állt elő. Ezúttal nem egy csillaghajó, hanem egy űrállomás mindennapjaiba nyerhettünk bepillantást, mégpedig egy, a TNG politikailag korrekt világától messzi vidéken, a Föderáció peremén fekvő, folyamatos konfliktusoktól terhelt övezetben. Az özvegy, fiát egyedül nevelő (afroamerikai) Benjamin Sisko parancsnok (Avery Brooks) kapja a feladatot, hogy a kardassziai megszálló erők által porig rombolt Bajor bolygó újjáépítésében segédkezzen a planéta körül keringő egykori ércfinomító állomás parancsnokaként. A dolgok tovább bonyolódnak, mikor kiderül, hogy az állomás mellett található az univerzum egyetlen ismert stabil féregjárata, ez pedig a galaxis egy távoli pontjára jelent állandó átjárási lehetőséget.

A DS9 radikálisan új dolgokat hozott a Star Trek univerzumba: az alapkoncepció, a „ha a hegy nem megy Mohamedhez” elvére alapozott „ha nem mi megyünk az ismeretlenhez, az jön hozzánk” irányvonal merőben másfajta cselekményszövést eredményezett, mint elődei esetében. A DS9 jóval inkább a politikáról és annak gyakorlatba való átültetéséről, vagyis a háborúról szólt, mintsem a sci-fi és a ST klasszikus „új világok felfedezése” premisszájáról. Fontossá váltak a (remekül megírt és eljátszott) visszatérő alakok, sokkal összefüggőbbé vált a teljes cselekményvezetés mint a korábbi, szinte teljesen epizodikus ST szériák esetében. Mindemellett a sorozat olyan, korábban nem vagy alig tárgyalt témákat is érintett, mint a vallás vagy a nyílt háború bemutatása. Ezek miatt a rajongók egyik fele nagyon nem kedveli a DS9-t, mondhatni nem tartja „valódi Star Trek sorozatnak”, egy másik jelentős hányad pedig éppen a konvenciókkal való radikális szakítás miatt kedveli igazán. Bárhogy is legyen, biztosan ez a franchise legkülöncebb gyermeke.

1994-ben, 7 évad és 178 epizód után (miközben többek közt még a legjobb sorozat Emmy-díjára is jelölték) a véget ért a TNG. Picardék kalandjai ezután a mozivásznon folytatódtak (a még ebben az évben bemutatott hetedik film, a Star Trek: Nemzedékek (Generations) szimbolikusan is átadta a terepet Kirkéktől Picardéknak). A Paramount pedig nem elégedett meg azzal, hogy újfent csak egy Star Trek tévésorozat kerüljön az éterbe. 1995 elején Bermanék útjára indítottak egy negyedik szériát, mely a keresztségben a Star Trek: Voyager címet nyerte.

A címszereplő csillaghajó (USS Voyager) egy idegen lény mesterkedéseinek köszönhetően a galaxis túlsó végén köt ki, ahonnét a hazaút maximális meghajtással is több mint hetven évbe telne. Így a Star Trek első női kapitányának, Kathryn Janeway-nek (Kate Mulgrew) irányítása alatt egy teljesen ismeretlen, új veszélyekkel és konfliktusokkal teli vidéken kell megtalálniuk a hazavezető utat. Mindennek tetejébe pedig a kényszerűen egymás nyakán ragadt legényég fele egy, a Föderáció politikája ellen ágáló terrorista/ellenálló csoport, a maquik (a 60-as években Franciaországba száműzött Franco-ellenes gerillák után) kötelékébe tartozik.

A Voyager ígéretes új kezdet lehetett volna, a DS9 mintájára ügyesen kikerülhette volna a korábbi Trek sorozatok paneljeinek ismétlését, azonban nem így történt. Az írók létrehoztak egy remek, többszörösen is jól kijátszható szituációt, melyet végül elfelejtettek kijátszani.

A maquik a második epizódtól fogva megkülönböztethetetlenek lettek a „rendes” személyzet tagjaitól, a kapitány és a legénység ugyanazt az epizodikus, „fedezzük fel az ismeretlent, közben pedig akciózgassunk kicsit” elvet követi, melyet előttük már két teljes sorozat végigvitt. Annyi különbséggel, hogy helyenként eszükbe jut: honvágyunk van, haza kéne már jutni. A Voyagerre jellemző, hogy az írók nem tudtak mit kezdeni a korai évadok unalmasra sikeredett ellenséges fajaival, így egy idő után újfent a borgot kellett behozni állandó antagonistának, a harmadik évad után pedig – nem titkoltan a nézettség növelésének érdekében – a hímnemű rajongók körében gyorsan népszerű vált, nem éppen kivetnivaló idomokkal megáldott Jeri Ryan által alakított Seven of Nine (Hétkilenced) is csatlakozott a legénységhez. A stúdió jelmezosztályán pedig hirtelen jelentősen megnőtt a kereslet a testhez simuló latex iránt.

Természetesen igazságtalan lenne kizárólag a negatívumokat kiemelnünk. Hétéves hazaútja során a Voyager is produkált emlékezetes epizódokat, mint például a Year of Hell vagy a Scorpion duplaepizódok, alkalmanként pedig sikeresen tárgyalt olyan morális kérdéseket, mint elődei. A jobb karakterek közül pedig elsősorban a holografikus orvos-segédprogram (Robert Picardo) figuráját emelhetjük ki (akinek tehetségét és a többi karakter halványságát bizonyítja, hogy gyakran egész epizódok épültek a holodoki „magánszámaira”). A 90-es évek igen buzgó ST-időszaka természetesen a mozivásznon sem telt eseménytelenül, a Nemzedékeket még két TNG-mozifilm követte az évtized végéig. Az első tisztet is alakító Jonathan Frakes által rendezett két opusz viszonylag jól teljesített a mozipénztáraknál. A ’96-os Kapcsolatfelvételt (First Contact) máig az egyik legjobban összerakott ST-filmként emlegetik, a két évvel későbbi, családibb hangulatot megütő Űrlázadás (Insurrection) már nem volt képes megismételni ezt a sikert.

2001-ben, a Voyager sikeres hazatérésével lezárult egy újabb fejezet. Berman nagyon bölcsen úgy látta, érdemes lenne pihentetni a franchise-t, a stúdió azonban máshogy látta. Még azon év őszén útnak indult hát sorban az ötödik Star Trek-sorozat, mely a szimpla és puritán Enterprise címet kapta. Az írók-producerek előtt több lehetőség is felmerült: menjünk még előrébb az időben, a 25. századba, esetleg még távolabb az ismeretlen jövőbe? Netán csináljunk egy sorozatot a Csillagflotta Akadémia életéről, afféle „Star Trek 90210-et”? Vagy mi lenne, ha visszatérnénk a kezdetekhez és bemutatnánk, hogyan is született meg az az univerzum, melyet mindannyian ismerünk? Habár baljós ómen lehetett volna George Lucas esete a Star Wars prequel-trilógiával, mégis ezen utolsó opció lett a befutó. A 22. század derekán, Kirkék előtt 100 évvel járunk, a Föderáció hajnalán. Az emberek, akiket eddig a vulkániak szigorú „pótdadaként” óvtak a kozmosztól, elindítják első, négyes térhajtásra képes csillaghajójukat (melyet ugyebár Enterprise névre kereszteltek), hogy felfedezze a kozmoszt. „Ahová még senki sem merészkedett”, mondhatnánk, szép számú kritikusa szerint azonban az ötödik ST-sorozatott inkább az „újra eljutni oda, ahová már Kirk és Picard eljutott” mottóval lehetne leírni.

A Quantum Leap – Az időutazóból ismert Scott Bakula szimpatikus és rutinnal hozza Archer kapitány karakterét (akivel amúgy szintén nincsen semmi probléma), az első tiszt és az ügyeletes nagymellű latexruhás illető posztját ezúttal egy T’Pol névre hallgató vulkáni hölgyemény tölti be, rajtuk kívül talán az arcvonásait CGI segítségével felturbózott, halra emlékeztető hajóorvost érdemes még megemlíteni. A többi sablonfigurára kár a szót fecsérelnünk.

Az Enterprise próbált haladni a korral, az ún. „temporális hidegháború” révén az írók igyekeztek egy trendi, rejtélyes időutazásos ívet bevinni a sorozatba, de mindhiába. „Istenek alkonya” – a Star Trek mítosz lassú halála ekkor már evidens volt. Az Enterprise egy friss, új kezdetet jelenthetett volna, a 15 éve nagyjából teljesen változatlan stáb azonban képtelen volt ennyi évad és epizód után újat hozni. A saját ötlettelenségében vergődő sorozatot négy évad után elkaszálták (a negyedik pedig talán még a legjobb volt az összes közül), a 2002-ben bemutatott tizedik mozifilm, a Picardék történetét lezáró Star Trek: Nemezis (Nemesis) pedig csúfosan leszerepelt a jegypénztáraknál. (Stuart Baird filmje volt az első ST-mozi, mely nem hozta be a rá fordított anyagiakat.)

Következett „négy szűk esztendő”, mialatt a franchise sorsa bizonytalanná vált. A régi brigád távozásával egy korszak ért véget, a Paramount pedig sokáig jegelte a tetszhalott Star Trek-univerzumot. Ekkoriban több különféle terv is napvilágot látott: sokáig Russell Mulcahy rendezésében egy Star Trek: The Beginning névre keresztelt mozifilmet lebegtettek, mely az Enterprise és a TOS között játszódott volna, főként a romulán háborúk idején. Emellett egy rajzfilmsorozat ötlete is felmerült, melyből szintén nem lett semmi. A legérdekesebb talán J. Michael Straczynski, a Babylon 5 sorozat alkotójának reboot-ötlete lett volna. De ez sem történt meg.

Végül J. J. Abrams kapta a lehetőséget, hogy új életet leheljen a Star Trek világába. Az eredmény minden idők legjövedelmezőbb Trek-mozija lett, egyben a rajongók véleménycsatáinak állandó célpontja. A Kirk, Spock és társainak ifjúkori éveiben játszódó, az új évezred látványorgiáinak igényeihez felturbózott mozi kevés dolgot tartott meg a ST eredeti koncepciójából és filozófiájából, a nagyközönség körében mégis eléggé népszerű (értsd: jól jövedelmező) lett ahhoz, hogy négy év múlva vásznainkra kerüljön a folytatás, Benedict Cumberbatch zseniális alakításával Khan szerepében.

Az új mozifilmek által létrehozott új realitásban játszódik a Discovery. A csillagflottahajó története önálló, önmagában is értelmezhető, követhető. Hősei, akik az űr végtelenjét járják, ugyanolyan esendőek, mint bárki más a Star Trek-univerzumban; pontosan ugyanazokat az emberi hibákat követik el, mint bárki más közülünk itt, a Kárpát-medencében.

Esendőségük érzelmi alapú, emberi játszmáik alapja bármelyik munkahelyi közösségben vagy családban felfedezhető, és alighanem itt el is dől egy sorozat sorsa.

Függetlenül attól, hogy értjük-e a spórahajtómű lényegét, miszerint a mindenség éppen úgy működik, akár az emberi test, amelyet neuronpályák sora köt össze és működtet, csak a dolgok a végtelenben az emberi szem előtt láthatatlanok. Pazar. A Star Trek Discovery ebben a tekintetben is tudott újat mutatni, szerethetőt alkotni. Az első évad epizódokra bontott részeiben is sodró, és ez nagy részben köszönhető annak, hogy olyan karaktereket ismerhetünk meg, akikről azt feltételezzük, hogy képesek ikonikussá válni. A jhíres vulkáni Spock féltestvére, a férfi nevű Michael Burnham (Sonequa Martin-Green) tökéletes választásnak tűnt, bár láthatóan sokszor fullba nyomta a kretént.

Saru (Doug Jones), a kelpien faj képviseletében, akiről kiderül, hogy sokkal emberibb, mintsem gondolná. Vagy Phillippa Georgiou (Michelle Yeoh), aki egy párhuzamos univerzumban lehet akár császárnő is, de a sorozat elején a Shenzou csillaghajó kapitánya.

A sor azonban nagyon nem folytatható. A történet többi szereplője (eltekintve Gabriel Lorca kapitánytól – Jason Isaacs) könnyedén belemerül egy átlagos sorozat muszáj lenni ilyen karakternek is alakjába. S miközben a Discovery magában hordozza a speciális Star Trek-jeleket (az eredeti alkotók anno, már az 1960-as években is úgy válogatták össze a szereplőket, hogy abban legyen afrikai, ázsiai, európai, orosz és amerikai, sőt még homoszexuális is, vagyis minden olyan dolog, amitől píszi lesz a sorozat),

Az első évad után a sorozat ellaposodik. Ennek oka pedig főként az, hogy ha a forgatókönyvírók lemondanak arról, hogy történeteket írjanak, akkor menekülésnek maradnak a morális kérdésekről szóló, közhelyesen billegő párbeszédek.

Főszereplő ennyit még nem sírt Star Trek-sorozatban, mint Michael a második évadban. Az alkotók mentségére legyen mondva: ez talán annak is tükre, amilyenné vált a világ körülöttünk. Mintha a XXI. századi ember két táborra szakadt volna: az elanyátlanodottakéra és a ragadozókéra. Michael pedig inkább sír, mert hisz abban, hogy szívvel menthető a világ. Egy olyan világban, amelyben az ellenség mi magunk vagyunk. Énünk rosszabbik fele, tisztességünk tükörképe.

Mindemellett meg kell említeni a Lower Decks című animációs sorozatot is, amely nem egy hajó elit legénységére vagy délceg kapitányára fókuszál, hanem elgyötört közkatonaira, akik két dilitium-kamra pucolás, vagy trutymó takarítás közben vitatják meg az élet fontos kérdéseit, és mentik meg a többiek seggét a biztos haláltól. A sorozat meglepően üdítőleg hat a Trek sokszor merev világában.

A számtalan képregény, akciófigura és számítógépes vagy konzolos játék, a rajongók által szervezett hatalmas sikerű közönségtalálkozók és Trek-Con-ok pedig tovább éltetik világszerte a sorozat szellemiségét, egy tudás, és nem haszon alapú társadalom képét, és olyan távoli világokba kalauzol, ahová ember még nem merészkedett.

Én Ben voltam. Hosszú és eredményes életet!