"Én láttam olyan dolgokat, amiket ti emberek el sem hinnétek. Lángoló csatahajókat az Orion peremén. Gyilkos sugarakat az éjben a Tannhäuser Kapunál. Mindezek a pillanatok elvesznek az időben, mint könnyek az esőben. Az idő lejárt." - Roy Batty
A mai egy jubileumi cikk. Méghozzá tizedik jubileuma annak, hogy végre tizedjére sikerült úgy végig néznem a most következő filmet, hogy:
1. Ne aludjak el rajta.
2. Meg is értsem annak mondanivalóját és tartalmi súlyát.
Én imádom a sci-fi filmeket. Legyen szó az ősrégi klasszikusokról, mint a Fekete lyuk, egészen a modernebb feldolgozásokig, mint a Holnap háborúja. De ezt a filmet az első kilenc alkalommal úgy néztem végig, hogy szenvedtem, és bevallom sokszor félbe hagytam. Talán én nem voltam érzelmileg vagy szociálisan érett rá, de kb úgy éreztem magam közben, mint amikor Daniel Craig James Bondját a Casino Royal című kémmoziban meztelenül egy székhez kötözték és fonott kötéllel csapkodták alulról a golyóit.
De magam is elismerem, hogy jó okkal tartják a Blade Runnert az egyik legjobb sci-fi filmknek, ami mára már a kultikus státuszba is emelkedett, és amelynek története egy elképzelt jövőben játszódik, amely az emberek egymás iránti elidegenedésének tart görbe tükröt. Olyan filozófiai kérdést feszeget, hogy mitől ember az ember? Vajon csak az emlékei teszik-e azzá - még ha azok nem igaziak is -, vagy esetleg valami más is?
A mozi sztorija szerint a nem túl távoli jövőben (ami azóta számunkra már a múlt) az emberiség számára már olyan technológia áll rendelkezésére, amellyel képes az ember másolatait, avagy replikánsokat előállítani, akik azonban a Földön nem élhetnek, csak távoli bolygókon dolgozhatnak nehéz körülmények között, addig amíg az előre meghatározott és beprogramozott élettartamuk (4 év) le nem jár. Rick Deckard (Harrison Ford), a szárnyas fejvadász, egy olyan nyomozó, akinek a Földre szökött replikánsokat kell elkapnia és megsemmisítenie. Az amúgy is kissé kiégett Deckardnak filozófiai kérdésekkel és saját identitásával is szembesülnie kell nyomozása során...
Én férfiasan bevallom, azért is futottam neki a filmnek többször, mert egy büdös szót se értettem belőle, de a látványvilága azonnal magával ragadott. Talán ennek is köszönhető, hogy ha science fictionről van szó, akkor én hajlamos vagyok először egy jövőben játszódó disztópikus filmre gondolni, amelyekben - minden fantasztikusságuk ellenére nem idegen lények, fajok, bolygók vagy robotok állnak a központban, hanem a jövőbeli Föld és benne az emberiség. A Blade Runner sem a levegőből pottyant közénk, hanem Fritz Lang 1927-es némafilmje, a Metropolis inspirálta, ami a filmtörténelem első disztópikus science fiction-je volt.
A Szárnyas fejvadász több, mint 30 éve készült, azonban ennek ellenére semmit sem vesztett látványosságából, és a mai napig is futurisztikusnak tűnik. A történet 2019-ben, és hol máshol, mint a noirok fővárosában, Los Angelesben játszódik. A Blade Runner képes azt az érzetet kelteni, hogy a film itt és most játszódik, miközben nem veszít a fantasztikus jellegéből. És ez a megállapítás igaz volt 30 éve, 20 éve, 10 éve és nagy valószínűséggel igaz lesz még 20 év múlva is.
A Szárnyas fejvadász témái az emberiség és annak jövője körül forognak. A film által feszegetett legfontosabb filozófiai kérdés, hogy mitől ember az ember? A filmben az “emberi vagy nem emberi” kérdés látszólag akörül forog, hogy a főszereplője, Rick Deckard vajon ember vagy replikáns-e, azonban ez természetesen átvitt értelemben is értendő. Először azt láthatjuk, hogy egy adott individuumot az emlékei és ezáltal tapasztalatai tesznek egyedivé, tehát emberivé. Ugyanakkor az is látható, hogy ezek az emlékek és tapasztalatok manipulálhatóak már manapság, tehát csakis ettől nem válik valaki emberivé. Mivel a Blade Runner egy noir, ennek megfelelően egy pesszimista és sötét világképet tár elénk, ezért aztán nem meglepő az sem, hogy a film szerint a legfontosabb emberi tulajdonságok közé az önzőség és önpusztítás tartozik.
További nagyon emberi tulajdonság az a kegyetlenség, amellyel az ember előállítja a replikánsokat, amelyek úgy néznek ki, úgy éreznek, úgy gondolkodnak, mint az ember, és amiknek/akiknek ugyanakkor csak négy évnyi életet engedélyez, ami alatt nyilvánvalóan nem élhetnek teljes életet. Rachel, a replikánsok új generációjának tagja nincs tisztában saját replikánsságával, ami a beléje táplált hamis emlékeknek köszönhető, így aztán ugyanolyan életre vágyik, mint az emberek. Ő a saját hiteltelenségével küzd, amit átsző Deckarddal való ambivalens kapcsolata, ami a film végén aztán egy nagyon emberi és szerető kapcsolattá válik.
A jövő Los Angelesének szinte minden négyzetméterén reklámok láthatóak, amely ad egy nagyon valóságosnak tűnő rémálom jelleget a filmnek. A reklámok köztudottan nem a valóságról szólnak, hanem annak elferdítéséről, eltorzításáról, vagy akár a totális hazugságról. A film ezáltal kétségbe vonja azt, hogy ezen a hamis és mesterkélt világon létezhet még bármilyen valódiság vagy igazság, amivel lényegében az egész emberiség létezésének értelmét kérdőjelezi meg. Los Angelesben a hatalmas felhőkarcolók árnyékában egy szemetes és emberekkel zsúfolt nagyváros képe rajzolódik ki, amely környezetben embertelennek tűnik az élet. Ezt a modern és jóformán élhetetlen világot a nagyvállalatok irányítják és alakítják, amelyet a Tyrell Corporation szimbolizál a filmben. Ebben a mesterséges világban erőteljes a emberiség környezeti pusztítása is, hiszen a természetes élővilág ekkorra már eltűnik, a természet már csak kipusztult egzotikus állatok replikánsainak formájában láthatóak ebben a világban.
Nagyon feltűnő ebben az amerikai városban az erős ázsiai jelenlét. Rengeteg ázsiai származású embert láthatunk az utcai forgatagban, de a felhőkarcolók és az utca reklámjaiban is ázsiai arcok, feliratok láthatóak. A film főszereplője is sokszor feltűnik ebben a környezetben, a szinte kaotikusnak tűnő tömegben, miközben kínai feliratú neonok világítanak körülötte.
Két oka van ennek az erős ázsiai jelenlétnek ebben a disztópikus városban, ami manapság már egyáltalán nem tűnik távolinak, sőt. Egyrészről ebben a zsúfolt környezetben mintha csak egy ázsiai ember tudná jól érezni magát, másrészről pedig a 80-as években, amikor a film készült, mindenki attól tartott, hogy a kínaiak elözönlik majd az egész világot. A film főszereplője angolul nem is igazán tudja megértetni magát ebben a környezetben és általában véve alig hallható angol szó az utcán. A filmben a replikánsoknak tilos a Földre a belépés, akik mindezek ellenére megjelennek, és tulajdonképpen nem egyebek, mint illegális bevándorlók, akiket az emberéhez hasonló vágyak mozgatnak. Ugyanakkor nem lesznek/lehetnek boldogok ők abban a világban, amelyik megalkotta őket, mint ahogy az "őslakosság sem" mivel ebben a környezetben elvesztik eredeti identitásukat.
A filmben nagyon sok szimbólum található, amelyek között az egyik legfontosabb a szem, amit sokszor a “lélek tükrének” is neveznek, és amely szimbólum nagyon sok jelenetben megtalálható. A filmben a replikánsok szeme visszatükröződő, hasonlóan a macskáéhoz. Az egyik jelenetben Deckard szeme is hasonló, de soha nem annyira, mint a replikánsoké.
Amikor pedig Batty meglátogatja a szemkészítőt, az elmagyarázza neki, hogyan készítette el a szemét, mire Batty annyit válaszol roppant ironikusan, hogy “bárcsak látnád, hogy mi mindent láttam ezekkel a szemekkel.” Amikor pedig Batty konfrontálódik Tyrellel, úgy öli meg, hogy kinyomja a szemeit. Halála előtt – amikor betölti a negyedik évét - pedig azt mondja, hogy “Olyan dolgokat láttam, amit ti emberek el sem hinnétek... és most mindez elveszik az időben, mint a könnycsepp az esőben.”
A film forgatókönyvét Hampton Fancher és David Peoples írták, ami Philip K. Dick Do Androids Dream of Electric Sheep? c. regényének sok ponton módosított film adaptációja. A film eredeti verziójában hallható volt a férfi főszereplő narrálása, amit sajnos eltávolítottak a későbbi verziókból. Harrison Ford monoton narrálása erősítette annak érzetét, hogy Deckard android - vagy átvitt értelemben értelmezve, egy olyan kiégett és elidegenedett ember -, aki elvesztette kapcsolatát az őt körülvevő világgal. A narrációt azért vágták ki, mert úgy gondolták, hogy a történet e nélkül is érthető, ugyanakkor szerintem veszített ezzel egy kicsit a film.
A forgatókönyv végső soron szerintem elég érthető, ugyanakkor lehetséges, hogy igazi megértéséhez jól jön némi noiros előképzettség, hogy értelmezni tudjuk a film egyes üzeneteit. Mindenesetre a szöveg jól sikerült, és megfelelő mennyiségű célzás van elrejtve benne ahhoz, hogy megérthessük a főbb üzeneteket, ugyanakkor odafigyelést igényel.
A film karakterizálása is nagyon noiros. Rick Deckard antihős jellege pedig abból fakad, hogy a főszereplőket körülvevő világ embertelensége visszatükröződik Deckard karakterében, annak átvitt és szó szerinti értelemében is. Mivel noirról van szó, ezért az irónia sem maradhat el, ami az antihős karakterét illetően abban mutatkozik meg, hogy minél több jel mutat arra, hogy ő is android, úgy válik karaktere egyre emberibbé.
A film zeneszerzője, Vangelis is megtette a magáét a film kiváló atmoszférájának megteremtésében a maga rejtélyes, már-már misztikus szintetizátoros zenéjével, ami szinte álomszerűvé teszi az egész filmet. Vangelis a szintetizátor mellett ütősöket és harangjátékot alkalmazott, amelyek futurisztikus hangzása a noiros fényképezéssel ellentétben (vagy amellett) inkább a film science fiction jellegét erősíti. Vangelis zenéje mellett más zenei betétek is hallhatóak, mint például Dick Morrisey angol szaxofonos “Love Theme” c. száma.
A Blade Runner színészeire sem lehet panaszunk, annak ellenére sem, hogy karakterfejlődésről nem igazán beszélhetünk ennél a filmnél.
Harrison Fordot láthatjuk Rick Deckard szerepében, akinek karakterét rögtön bedobják az események sűrűjébe. Ő a klasszikus noir detektívek jövőbeli képviselője, egyfajta modern Humphrey Bogart vagy Dick Powell. Esendő és gyenge vagy legalábbis fizikailag gyengébb, mint a replikánsok, akiket el kell kapnia.
Mindenesetre karaktere akkor zavarodik igazán össze, amikor megismerkedik a film femme fataléjával, hiszen ekkor már nem odázhatja el az önmagával és a világgal való szembenézését. Igazi, modern noir detektív figura, sokak szerint ez volt Harrison Ford legjobb alakítása karrierje során, amivel nehéz vitatkozni. A film többi szereplője is kiváló volt, kezdve Sean Younggal, aki Rachaelt, az új generációs androidot alakítja, aki a mindent uraló Tyrell Corporation tulajdonosának titkárnője, majd Deckard szerelme lesz. Sean Young remekül mutatta meg karakterének robotszerű és emberi tulajdonságait és jellegét, olyannyira, hogy teljesen hiteles és hihető ebben a szerepben.
A replikánsok között láthatjuk Brion Jamest, Rutger Hauert, Joanna Cassidyt és Daryl Hannaht. Rutger Hauer a ’80-as évek B akciófilmjeinek mindenre elszánt, kegyetlen baltaarcú hőse meglepően jól játszott Batty karakterében, amit/akit a film végén képes volt emberi vonásokkal felruházni.
A replikánsok között azonban Pris karaktere volt a legérdekesebb és legfurább, és az őt alakító Daryl Hannah a legjobb négyük között. Pris, a gyerekes karakterével a leghátborzongatóbb és legveszélyesebb a replikánsok között. Ez utóbbi tulajdonságát erősíti karaktere erotikus jellege, ami által szintén egyfajta fura végzet asszonyává válik a filmben. Mellettük látható még jó néhány kiváló mellékszereplő, közülük is a legjobb Edward James Olmos Gaff szerepében, akinek karaktere fontosabbnak tűnik játéka miatt, mint amilyen valójában volt a történetben.
A történet kapott egy kvázi folytatást Ryan Gosling főszereplésével, de hogy képes volt-e felnőni a nagy elődhöz, azt döntse el az idő. A számos képregény mellett ami szintén megszületett a franchise égisze alatt, egy animációs sorozat is napvilágot látott, Black Lotus címmel a Netflixre. Hogy jó-e vagy sem, döntsétek el Ti.
Én Ben voltam, köszönöm, hogy velem tartottatok és bátran osszátok meg velünk benyomásaitokat a filmről.
Képgaléria
